Kocsis Gyula, A Tápió mente falvainak népe, gazdálkodása, települése a XVI-XVII. században című esszéje adta az apropót ahhoz, hogy rövidítve, összefoglalva bemutassam a török hódoltság és az azt követő évtizedek Tápió menti életét.

Jelen írásommal nem kívánok részletes forrásközlést közreadni, inkább a kor átfogó bemutatására törekszem.

 

Történelmi áttekintés

A török időkben a községek többségét kis- és középnemesi családok birtokolták. Ők a hódoltság elől a felső-magyarországi megyékbe menekültek, végvári katonának álltak, vagy hivatalnokok lettek a megyéknél. Ezáltal lehetőségük volt a hozzájuk tartozó birtokok földesúri járandóságainak pontos behajtására, amelyek dokumentumai a kor vizsgálatának alapforrásai.

A török hódoltság tizenötéves háborúig tartó időszaka alatt e vidéket még nem érték olyan nagy pusztítások, mint pl. a Duna-Tisza – Köze sík vidékeinek településeit. A környező területeken kialakult mezővárosokkal (Gyöngyös, Jászberény, Cegléd, Nagykőrös) szemben a Tápióságon apró falvakban éltek. Ez az életforma védtelenné tette a lakosokat a pusztításokkal szemben, viszont általában csak a környező, nem megtámadott településekre futottak. Ez a Tápió menti települések helyi társadalmában jelentős keveredést hozott létre.

Buda eleste után, 1546-ban készült az első török összeírás. A hódító harcok nyomai igen erősen látszódnak a falvakon. Átlagban maximum 20 kaput (portát) írtak össze községenként. Az 1562-es összeírásból azonban már az újraépülés jeleit láthatjuk: 69%-kal emelkedett a kapuk száma. Mivel a gabonatermelés összege csak 28%-kal emelkedett, arra következtethetünk, hogy a termelőeszközök pusztulása jelentős volt. (Érdekes adat, hogy a sertéstized-megváltás összege 1100%-kal emelkedett. Ennek egyik oka az lehetett, hogy az iszlám tiltja a sertéshús fogyasztását, így nem is kellett félteni a hódítóktól. Kereskedelemre alig, főként saját fogyasztásra tartották.)

Az igazi pusztulás a 16. század végén, a tizenötéves háború (1591-1606) idején következett be. 1594-től kezdve több éven át a Duna-Tisza – Közén tatár csapatok teleltek, teljesen felélve a falvak javait. A háború végére a vidék elnéptelenedett, a falvak elpusztultak, s csak a békekötés után 10 évvel kezdett el újranépesedni a vidék. Az elsők kötött települt újjá Kóka, Tápiószentmárton (1620), Szele, Káta, Szentmártonkáta (1627). A dézsmabérlet-jegyzékek alapján bizonyos, hogy 1628-ban már lakott hely volt Dány, Úri, Szecső, Szentlőrinckáta, Szenttamáskáta is. Pusztaként írták össze Zsigert, Valkót, Ságot, Pándot, Egreskátát, Bicskét. Az 1640-as évekre már majdnem mindenhol helyreállt az élet, befejeződött az újratelepülés folyamata. Ez után már csak két helyen állt helyre az élet: Sülyben (1653) és Zsámbokon (1655).

Az 1659-60-as hadmozdulatok sok község ismételt pusztulását eredményezte, ami azonban csak néhány hónapig tartott, s főként Boldogasszonykáta, Csekekáta, Ság, Szentlászló, Szenttamáskáta, Tóalmás, Szele, Újfalu községeket érintette. A pusztulást követő békeidő is rövidebb, kb. negyed évszázadig tart. A Buda visszafoglalásával kapcsolatos harcokban három község tűnik el örökre (Boldogasszonykáta, Szenttamáskáta, Zsiger).

Költözések, népességvándorlás

A községek elnéptelenedése még a tizenötéves háborúban sem járt a lakosság fizikai megsemmisülésével, inkább a jobbágyok termelőeszközei (gazdasági felszerelés, állatállomány) pusztultak el. Az életben maradt lakosság részben erdőkbe, nádasokba, a környező nagyobb mezővárosokba húzódott. A veszély elmúltával elsőként a régi lakosok tértek vissza, s kezdték újra az életet.

A hosszan tartó és nagy területet érintő pusztulás ellenére is ki lehet mutatni a népesség egy részének visszatérését, ennek folyamatosságát. A kisebb rabló portyák elől sokszor csak a környező falvakba menekültek, gyakran csupán néhány hónapos időtartamra. (A betelepítésben nem csak a környékbéli falvak vettek részt, hanem Nógrád és Hont megyék, szórványosan távolabbi települések lakossága is.)

A török hatalom gyengülésével párhuzamosan erősödött a vármegye jelenléte a hódoltságban. A vármegye küldöttei peres ügyekben döntöttek, határt jártak, a szökött jobbágyainak visszakövetelő földesurak „repetálási” ügyeiben hallgattak ki tanúkat. Nem csak a magyar, hanem a török földesurak is igyekeztek nyomára akadni elszökött jobbágyaiknak, hogy visszatelepítsék őket saját birtokukra.

Határperek

A folyamatos, hosszabb-rövidebb ideig tartó pusztulások, egyes falvak örökre eltűnése a községhatárokat is bizonytalanná tette. A községek változatos módon igyekeztek bővíteni határaikat. Többször előfordult, hogy a vállalkozóbb szellemű községek kifizették a szomszéd község határában megölt török katonák után járó vérdíjat, megszerezve ezzel a szomszédos határ egy részét. (Így szerezték meg pl. a szecsőiek a kókai határ egy darabját, a Fekete-erdőt.)

Földművelés

A rendelkezésre álló adatok szűkössége miatt a határ használatának csak néhány mozzanatát tudjuk megfigyelni, átfogó kép nem alakul ki a kor földművelési szokásairól.

A szántóföldi növények közül gyakran említik a búzát és a kölest, de szántóföldi növényként említik a lencsét, borsót és a dinnyét is (ez utóbbival kifejezetten gyakran találkozunk a határfoglalások alkalmával). A dinnyetermelés méreteit jelzi, hogy az 1620-as években egy kókai gazda ezer darab dinnyét vitt Pestre kocsival.

Ebben az időszakban a vidéken nem készül olyan összeírás, amelyből következtethetnénk a mezőgazdasági termelés mennyiségére.

A szántókat és a réteket általában évente újraosztották aszerint, hogy kinek mekkora volt az „értéke” (állatállomány szerint). Az osztás után jutott földdel szabadon gazdálkodhattak, akár más községbelinek is átadhatták. A 17. században tehát létezhettek a Tápió mente falvaiban művelési kényszer nélkül használható birtokdarabok, amelyet korlátozás nélkül használhattak takarmányozó állattartás vagy földművelés céljára.

Legeltetés, pusztabérlés

A legelőterületek növelése érdekében a szomszédos községek egyezségeket kötöttek a legelők használatáról. A legelők növelésének hatékonyabb módja azonban az elpusztult falvak határainak bérlete volt. A huzamosabb ideig lakott települések vagyoni helyzetüktől, vállalkozó kedvüktől függően legalább egy, olykor több pusztát, pusztarészt is béreltek. Arra is volt példa, hogy több, akár más községben élő gazda összefogott, és közösen béreltek területeket.

A bérletösszegek nem voltak túl magasak, kb. egy tehén, illetve ökör áráig terjedtek. A pusztákat nem csak legeltetés, vagy makkoltatás, hanem kaszálás, fahordás, vetés céljából is bérelték.

 

Kereskedelem

A kereskedelemről sokkal hiányosabbak a leírások, mint bármelyik előző témával kapcsolatosan. Bizonyára az állatállomány felhizlalt, fölös szaporulatát exportálták. Ezt a váci vámnaplók is alátámasztják: a Tápió mentéről több mint 800 marhát, 539 juhot és 66 lovat hajtottak át a váci réven 1563-64-ben. Figyelemre méltó, hogy az állatmennyiség 90%-át két községből (Szecsőről és Szentlőrinckátáról) hajtották, holott ezeknek a településeknek ekkortájt még nem volt bérelt pusztájuk.

Az állatkereskedelem nyomaival a 17. században is találkozunk. A források alapján viszont úgy tűnik, hogy nem a környéken nevelt állat eladása játssza a nagyobb szerepet, hanem a vidék jobbágysága közvetítőként igyekszik bekapcsolódni a balkáni országokból származó állatok értékesítésébe.

A szemes terménnyel, illetve gyümölcsfélékkel csak kisebb távolságokra kereskedtek, a környező városok és Pest piacain, vásárain értékesíthették.

Településkép, épületek

A községek településszerkezetéről nem sokat tudunk, ám néhány forrásból arra következtethetünk, hogy a gazdasági udvar és a lakóudvar elkülönült egymástól, ún. kétbeltelkes települések jöttek létre. Ez mutatja, hogy már a 16. században kialakulhatott a megosztott települési szisztéma. (A kétbeltelkes rendszer lényege, hogy egy helységen belül egy-egy gazdának két beltelke van. Az egyik telek a település középső részén ott található, ahol csak lakóházak álltak, a másik pedig a szálláskertek övezetében vagy csoportjában. A lakótelek kicsi volt és általában kerítetlen. Csak lakóház állt rajta, gazdasági rendeltetésű épületek nélkül. A szálláskertnek, akókertnek nevezett második telek volt a gazdasági udvar. Itt teleltették az állatokat, itt nyomtatták a gabonát, itt tartották a gazdasági eszközöket. A két beltelek a munkamegosztás rendjének megfelelően tulajdonképpen térben is megosztotta a családokat. A férfiak a nap nagyobbik részében a szálláskertben tartózkodtak, sőt több helyen aludni is odajártak. A lakóház valójában csak a nők, gyerekek és öregek otthona volt. A 18. sz. végétől a 20. sz. közepéig terjedő időben a legtöbb helyen megszűnt a kétbeltelkes rendszer.)

Az épületek külsejéről és építési módjáról sincs sokkal több információnk. Szentlőrinckátai példa alapján, az újratelepülés utáni állapotokat ismerhetjük meg. A házak falai itt a 17. század végén alig emelkedtek a talaj felszíne fölé, nagyrészt földbe mélyített épületek voltak. Inkább lehetett tehát barlangnak, mint háznak nevezni.

Társadalom

Nehéz pontosan megállapítani a falvak nagyságát és a gazdaságok számát a vizsgált időszakban.

A falvak ügyeit, az adók beszedését a bíró és az esküdtek intézték. Ők tartották a kapcsolatot a megyei hatóságokkal és a földesurakkal, levelezés útján, vagy személyesen. A bíró házánál őrizték a község „levéltárát” is. Ezek jórészt hiányosak, főként a pusztítások idején elszenvedett iratmegsemmisítés, szétszórás miatt. Néhány adatból úgy tűnik, hogy létezett valamilyen falugyűlés is, amelynek a határozatát a bíró hajtotta végre.

A nagyobb birtokosok a gazdálkodással, adóbehajtással kapcsolatos ügyeiket nem személyesen, hanem tiszttartóik, vagy ispánjaik útján intézték. Ezekről nem őriznek túl pozitív képet az akkori jobbágyságtól fennmaradt panasziratok, levelek. A földesurak a puszták, vagy a kisebb részbirtokok gondviselését, ispánságát gyakran bízták a helyben, vagy valamelyik szomszédos faluban lakó jobbágyukra, aki a földesúr megbízásából bérbe adta a pusztákat, kaszáltatta a réteket, a felhasználásig tárolta a dézsmagabonát is.

A jobbágyság rétegződéséről csak a 17. századból vannak adataink. Ezekből a forrásokból úgy tűnik, hogy bevett gyakorlat volt a serdülő fiúk pásztornak szegődése, és a legények szolgának állása. Szolgálatuk során igyekeztek megteremteni az önálló gazdaság megalapozásához szükséges állatállományt. A béresek legfontosabb feladatai közé tartozott a szántás elvégzése, a rétek kaszálása és a széna begyűjtése, valamint az aratásban való részvétel. Gazdáik feltétlen engedelmességet követelhettek tőlük.

Gazdaság

Érdekes féloldalas fejlődés mutatkozik a váci járáshoz (Dány, Süly, Szentlászló, Úri, Valkó, Zsámbok) és a kecskeméti járáshoz (Kóka, Nagykáta, Pánd, Szecső, Szentmártonkáta, Tóalmás) tartozó településeinek gazdasági fejlődésében. A váci járáshoz tartozó települések már a Gödöllői-dombság vidékén találhatók, ami nagyobb védelmet jelentett számukra, mint a sík területen fekvő községek számára.

Így a váci járás falvaiban a gazdaságok száma a 16. század közepétől lényegesen több, mint a síkvidéki településeken (vonatkozó adatok is inkább erről a területről léteznek). A legtöbb szántóterülettel Dány, Süly és Zsámbok rendelkezett, utóbbi rendelkezett a legtöbb gazdasággal. Elmondhatjuk, hogy a vizsgált községekben kb. a lakosság felének nincs, vagy nagyon kevés (10 mérőnél kevesebb) szántója van ebben az időszakban.